'<<' ''SIKERTÉMA4: KOMMUNIKÁCIÓ
Nem is olyan régen kisebb társaságban beszélgettünk arról, hogy mit
tartunk érdekesnek a kommunikációval kapcsolatban, és valaki azt mondta
nekem, hogy bár neki tanították a kommunikáció elméletét, meglehetősen
szokatlan volt az a megközelítés, amit tőlem hallott ("tudod az a probléma,
hogy egy-egy ilyen szakaszt nem egyszerű elkezdeni. Ha már belemelegedtem,
néha nekem is tetszik, amit írok, de az első néhány sor mindig olyan
bumfordi, hogy kis híján abbahagyom az egészet. De mit lehet írni olyankor,
amikor azzal szeretném folytatni, hogy ezt is egész furcsán látom?).
Szóval néhány alapvető dolog van, amire szerintem érdemes odafigyelni
ebben a témakörben.
Beszélgetek. A beszéd alapvető feladata az, hogy információt
szolgáltasson egy tárgyról. Tudom viszont, amit én mondok, nem "tiszta
tudás", hanem a személyes véleményem a dologról - és ebben a pillanatban
megkeveredik az egész. Nekem ugyanis rendkívül fontos az a tudat, hogy
"helyesen" mérem fel a világ dolgait, a valóságnak megfelelő modellt alkotok
elmémben, mert ennek alapján cselekszem - tehát amikor valamiről beszélek,
nem mindig az a legfontosabb, hogy az adott információt a másiknak átadjam,
hanem az, hogy a másik ember elismerje annak igaz voltát. Elég hétköznapinak
tűnik az a helyzet, amikor egy teljesen normális hangon kezdett beszélgetés
egy pillanat alatt szenvedélyes szópárbajjá alakul egyszerűen azért, mert a
felek megkérdőjelezik a másik mondanivalójának igazságtartalmát. Pedig
szerintem teljesen természetes, hogy így van. Még ugyanaz az ember is más
dolgokat tart igaznak és hamisnak kis idő eltelte után, az pedig, hogy
mindannyian különbözünk egymástól, csak úgy lehetséges, hogy mindegyikünk
kicsit más dolgokat tart "igaznak". Amikor azt mondom, hogy nem "abszolút
igaz" a saját véleményem, nem azt mondom, hogy nem szabad minősíteni a
dolgokat, nem szabad véleményt alkotni róluk. Igenis érdemes
megkülönböztetni, minősíteni a világ dolgait, sőt, megállapításaimat akár
másokkal is megosztani. Az irány viszont lényeges: amikor véleményt mondok,
nem az a fontos, hogy érezzem, a másik ember is igazat ad nekem, hanem hogy
ki vagyok én, aki igazat ad ennek a véleménynek.
Olyan, mintha gondolataink, minősítő hozzáállásunk kard lenne, amellyel a
világot vagdaljuk. A kard éle állhat kifelé: megmérem a világot, minősítem
az embereket annak alapján, hogy egyetértenek-e velem avagy sem - ezzel igen
nehézzé téve magam számára más típusú, más értékeken alapuló gondolkodás
mély megismerését, képviselőjének elfogadását.
Vagdalkozhatok vele magam körül, megsebezhetek embereket, és ők is
megsebezhetnek engem, hiszen sérelmeinket mindig meg kívánjuk torolni - ezt
sem valós rossz szándék vezeti, csupán az erőegyensúly visszaállításának
igénye. És sebeket bizony kapok bőven, mert mint minden kezdő harcos, úgy
érzem, ha kard van a kezemben (képes vagyok minősíteni a körülöttem lévő
dolgokat), akkor már mehetek is a csatamezőre. Nem vagyok tudatában
gyengéimnek, sőt ettől az érzéstől menekülök, mint a tűztől, mert félek,
hogy ha elvész az önbizalmam, vesztes maradok.
Nem tanulok hibáimból (téves minősítések: túlzott bizalom után csalódás,
hitek összeomlása, oktalan bírálat mások felé,...), hanem megbosszulom őket
másokon vagy önmagamon.
Esetleg állhat befelé, pengével saját testem (gondolataim) felé. Nem arra
figyelek, hogy kinek tudom bizonyítani igazamat, vagy harcba szállnom érte,
hanem az a fontos, hogy ki is az az ember, aki ezt az állítást megfogalmazta
a világról: ki is vagyok én. Körülöttem vagdalkoznak az emberek, sebeket
kapnak és osztanak (egy sokfős mindenki mindenki ellen típusú küzdelemben
mindig többet kapok, mint adok...), mint ahogy én is. Nem feszítem erőmet a
másik ember véleménye, értékrendje ellen, hanem csapását követve saját
kardommal vágok gondolataimba.
Kölcsönveszem, használom erejét, szenvedélyét, de magam irányítom azt a
változást, amelyet összecsapásunk hoz létre bennem. A "seb" nem más most,
mint egy változás, amelyre szükségem volt, és amelyhez segítséget kaptam egy
olyan embertől, aki nem is rosszat akart nekem, csupán saját gondolkodásának
törvényeit követve ellenem támadni kényszerült.
Lehet, hogy egy idő után kialakul bennem az az érzés, hogy mivel a
kommunikáció fő iránya befelé mutat, minden emberben (sőt életem minden
történésében) önmagammal beszélgetek, nincs semmi okom, hogy önmagamat (vagy
a fejlődésemet segítő hatást hozó embert, eseményt) rossz szemmel nézzem,
bántsam. A lehető legönzőbb, legmagányosabb gondolat, nem igaz? Pedig csak
(szerintem teljesen logikus) következménye annak az oly sokszor emlegetett
kijelentésnek, hogy a világnak tudatunk jelenlegi szintjén befogható része
árnyék csupán, a valós okok, események, helyzetek értelme a Teljességben
rejlik. Fizikai világomban találkozom egy másik emberi lénnyel, akivel
magasabb szinten együtt vagyok (vagy ha így jobban tetszik: egy vagyok), az
nem azért van, hogy "idelent" olyan információkat osszak meg vele, amit
"odafent" nem tudnék, hanem hogy egymásra hatásunk következtében mindketten
közelebb kerüljünk "fenti" önmagunkhoz.
Miért lenne baj tehát, ha nem arra figyelnék, hogy a másik emberben
milyen változást hozok létre, hanem arra, hogy mi változik hatására bennem:
azaz önmagammal kommunikálok a jelenlétében, amikor vele beszélgetek.
Haha. Ezért az eszmefuttatásért azt hiszem, érdemes volt kiugrani a
fürdőszobából, bár kihagytam a hajszárítást, és olyan vagyok, mint egy
szénakazal.
Namármost (még mindig tetszik ez a szó) ez a fenti szösszenet ismét kissé
egoistára sikerült. Cserébe hadd meséljek kicsit arról, amilyennek a
kommunikációt látom, ha nem ezzel a megközelítéssel szemlélem.
Bennem felmerül egy gondolat, amelyet meg szeretnék osztani egy másik
emberrel, bár ez a gondolat nem mindig felel meg annak a képnek, amit
önmagamról kialakítottam (bár igazán az ilyenek jönnek belülről, míg a kép
inkább tudatos csinálmány). Nem lenne jó elfelejteni közben, hogy
legfontosabb célom önmagam értékességének tudata (vagyis: boldogság), amit
általában egyrészt az önmagamban kialakított ideálnak való megfelelésből,
másrészt a környezet pozitív visszajelzéséből rakok össze.
Így egyrészt elveimnek megfelelően kicsit újrafogalmazom gondolatomat
(Orwell "duplagondol" játéka azért olyan idegesítő szerintem, mert létező
folyamatot tesz látványossá, tudatosítja annak befolyásolhatóságát), és
máris készen állok a "csomagolására". Itt a nyelvtankönyvek a jelrendszerek
korlátairól kezdenek beszélni, én egy másik csomagolásról szólnék.
A célom az, hogy "jó" legyek saját szememben, szeretném, ha a másik ember
"elismerné" a gondolatomat. Nem feltétlenül arról van szó, hogy szóról szóra
higgyen nekem vagy emberileg értékesnek tartson, hanem arról, hogy azt a
képet építse fel rólam, amit szeretnék. (Ez pontosan ugyanúgy működik egy
világot gyűlölő neonáci vagy egy füves mámorban úszó hippi esetében, mint
egy híres akadémikusnál vagy politikusnál). Tulajdonképpen minél
értékesebbnek tartom szavaim címzettjét, annál fontosabb nekem, hogy ő is
értékesnek lásson engem - és minél kevésbé tisztelem őt, annál fontosabb,
hogy ne értsen meg, utáljon vagy féljen tőlem. A pózolás ugyanaz, akár
frakkban és elmejátékokban, akár részegségben vagy baseball-ütőben jelenik
meg. (Erről jut eszembe egy krimi, amiben azt olvastam, hogy valamilyen
sivatagi törzsnél a magasabb rangú taggal szemben a tiszteletadás jele az,
hogy elrejtik előtte arcukat. Érdekes feloldása az öncélú "szereplésnek").
Nos tehát ott tartok, hogy nekem fontossá válik, milyen képet alakít ki
rólam a másik ember. Ehhez először is felépítem magamban azt a képet, amit
létre akarok hozni benne, majd felépítek róla is egy képet, aminek alapján
majd kommunikálni fogok vele - enélkül nem tudom megtervezni azt a
viselkedésmódot, amivel a kívánt hatást gyakorolhatom rá. (Túl bonyolultnak
tűnik? Ugyan hányszor fordult elő, hogy egy beszélgetés előtt nem a tárgyon
gondolkodunk, hanem azon, hogy "ő most biztos azt gondolja, hogy ..., de
akkor majd én ..., és erre ő lehet, hogy ..." és így tovább).
Ha most ezt az egészet összekavarom, szép kis leves áll elő. Van egy
ötletem, ami nem biztos, hogy tetszik is nekem, tehát módosítom. Utána
megfogalmazom, hogyan hangozzon ez az önmagamról kialakított ideális én
szájából, hogy a bennem róla kialakított képen azt a változást idézze elő,
hogy olyannak lásson, amilyennek láttatni szeretném magam (azt hiszem, nem
rontottam el...). Ezután már csak a nyelvi jelekké való átalakítás van hátra
(gesztusoktól, hanghordozástól egyelőre eltekintve). És ez még csak az én
oldalam, mert ő ugyanilyen szűrőrendszeren keresztül veszi fel az általam
közölt adatot. Nosza, kommunikáljunk egyet - szerintem ezek után nem az a
csoda, hogy nem értjük meg egymást (jaj, nem ért engem senkisem, jajajaj...
- lásd pl.: politikusok, parlamenti közvetítések, mert ahogy ott el tudnak
beszélni egymás mellett, több, mint művészet), hanem inkább az, hogy azért
mégis megértjük egymást valahogy. Ebben a legnagyobb szerepet a szép
magyarul "nem-verbális" avagy "metakommunikációs" elemeknek tulajdonítom.
Ezekkel szándékunktól függetlenül eláruljuk elrejteni vágyott félelmeinket,
bizonytalanságunkat - másik oldalról nézve ezek a megkapó jelek, amiknek
segítségével együttérezhetünk beszélgetőtársunkkal akkor is, amikor éppen
magabiztosan pöffeszkedve taglalja hibáinkat.
Persze ezt is lehet másképp csinálni, vannak okos könyvek, amik
megtanítanak bennünket "hangul" meg "testnyelven", hogy aztán
mondanivalónkat a magabiztosság látszatának minél teljesebb eszköztárával
adhassuk elő. Így aztán egyre ügyesebben játszhatjuk el szerepeinket, nem
csak szavainkkal, de egész lényünkkel sugározva azt a képet, amit mutatni
akarunk. Őszintén remélem, hogy ez valóban boldoggá teszi azokat, akik
csinálják, de sajnos az önmeggyőzés elkeseredett vágyának érzetén kívül,
amit a jelenség bennem kelt, semmi pozitívumot nem szoktam ebben a
viselkedésben találni. Persze lehet, hogy én látom saját sötét szemüvegemen
át ilyennek, de az a néhány könyv, amit olvastam, arról szólt, hogy miként
láthatok a másik ember szavai mögé, hogyan kelthetek benne egy általam
kívánt hatást - és mire vigyázzak, hogyan rejtsem el magam mozdulataim mögé.
Tényleg, tiszta hadviselés, melynek ismerői könyveikben nagy büszkeséggel
magyarázták fortélyaikat nekem, a védtelen, kiszolgáltatott, kiismerhető és
befolyásolható nebulónak. Már megint az jutott eszembe, hogy akár a bősi
vízlépcsőre is lehet büszkének lenni, mert valóban nagy dolog - viszont
kérdés, hogy milyen az az értékrend, amely szerint jó is...
Ja persze nem részleteztem, hogy amikor a másik emberről magamban képet
alkotok, az nem más, mint az általa számomra megfogalmazott kép bírálata
után elfogadott rajz. Helyességét nagyban befolyásolja az én
megismerőképességem - lásd: hadi felderítés -, illetve az, hogy mennyit adok
ki magamból (amivel aztán visszaélve az én szájízem szerint tudja
megfogalmazni azt a képet, amit ki akar alakítani bennem) - lásd:
kémelhárítás: ezért érdekel annyira a "testbeszéd" és hasonlók. Jönnek a
"félreismert emberek", a "becsapások", ami ellen egyre kifinomultabb
álarcrendszerrel és személyiségem körüli aknamezőkkel védekezem, míg végül a
kommunikáció a világ felé nyitás helyett az önmegtagadás kiváltója lesz.
Nemrég egy hasonlat jutott eszembe, ami nagyon megtetszett: a TV és a
mozi különbsége. Ha a másik ember a kommunikáció célpontja, akkor "vetítek".
Kivetítem a magamról alkotott képet egy változó, félig-meddig kifeszített
vászonra, amit persze igyekszem jól rögzíteni. Sőt, különböző eszközökkel
igyekszem elérni a mai csúcstechnológiát: egyenesen a néző szemének
ideghártyájára vetíteni: tudatának befolyásolásával megkérdőjelezhetetlenné
téve azt a képet, amit magamról kialakítani óhajtok - ugyanakkor egyre
tökéletesebbé fejlesztve ezeket az eszközöket egyre jobban tartok tőle, hogy
ellenem is használhatják... És a félelmen kívül csak az a hasznom belőle,
hogy elkerülöm a kínos helyzeteket, amikor olyan kérdésekkel szembesítenek,
amelyek hatására értékrendem esetleg megváltozhat. Tényleg, milyen alapon
állítom, hogy a jelenlegi értékrend, ami alapján jónak tartom magam, "jó",
ha mindenkit igyekszem úgy befolyásolni, hogy ne kérdezzen bele?
Na ezzel szemben tartom érdekesebbnek a TV hozzáállását:
"Befolyásolhatóság, kiismerhetőség? Ismerj ki! Ha kívánod, használj ki
ellenem bármit, ami hibát bennem találsz, taníts meg felismerni gyengéimet,
adj nekem lehetőséget a változásra. Befolyásolni akarsz? Megteheted, mert
hiszek neked - befolyásolj nyugodtan, ha tudsz. De én akkor fogok megtenni
valamit, ha a legjobb szándékom vezet (lásd: szándék-etika), nem fogom
megbánni, csak tanulni belőle - remélem, te is hasonló tiszta
lelkiismerettel fogsz elszámolni ezzel halálodban. A képet magamra vetítem,
én kommunikálok, te olyan képet alakítasz ki rólam, amilyet akarsz.
Nem a falon, testeden vagy a szemedben jelenik meg a képem, hanem rajtam,
én az vagyok, amit mondok, amit teszek - még akkor is, ha változik. Nem
fogok bemutatkozni neked, nézz rám, ha meg akarsz ismerni - és nézz máshová,
ha nem tetszik a látvány... - míg a vetített kép sajátossága, hogy ha a
vetítőbe nézel, nem látod a képet ("ne azt nézd, amit csinálok, hanem amit
mondok", majd megérted...). Mára ennyi...
'>>'